Publicisztika

• További könyveink
Ámosz Oz, a legismertebb és legnépszerűbb izraeli író, tipikus bevándorlók gyermekeként érte meg Izrael régóta várt kikiáltását. Később, felnőttként többször fegyvert fogott hazája védelmében. Mégis, már a hetvenes évektől a Peace Now (Békét most) nevű mozgalom alapítójaként egyike volt azoknak a nagyon keveseknek, akik békét követeltek. Ebben a kis könyvében – amely két esszét, egy előadást és egy interjút tartalmaz – korunk végtelennek és megoldhatatlannak tetsző konfliktusáról, az izraeli-palesztin viszályról szól. Kiindulópontja szerint „az izraeli zsidók és a palesztin arabok közti harc nem vallásháború, habár a fanatikusok mindkét oldalon nagyon szeretnék azzá tenni. Alapjaiban tulajdonképpen területvita a fájdalmas kérdés körül: »Kinek a földje?« Fájdalmas konfliktus két jogos igény, ugyanazon piciny országra vonatkozó két igen erős, igen meggyőző követelés között. Nem vallásháború, nem kultúrák háborúja, nem két hagyomány csatája, egyszerűen ingatlanvita azon, hogy kinek a háza ez. És hiszem, hogy ez megoldható.” Oz elutasítja a pacifizmust. Megbékélési javaslatát nem magasztos eszmékre, hanem személyes érdekekre alapozza. Ezek felismerését azonban szerinte akadályozza a különböző eszmék kizárólagosságát hirdető fanatizmus, amely miatt a palesztinok és az izraeliek képtelenek olyannak látni egymást, amilyenek valójában. Esendő embereknek, hibákkal, gyengeségekkel és erényekkel, akik alapvetően ugyanazt a személyes boldogságot keresik az életben. „A fanatizmus mindenütt jelen van. Nem csupán a fundamentalizmus és zelotizmus nyilvánvaló manifesztációira gondolok. Nemcsak a televízióban látott fanatikusokra, akik hisztérikus tömegbe verődve rázzák öklüket a kamerák felé, s közben számunkra érthetetlen nyelven szlogeneket üvöltenek. Nem, a fanatizmus szinte mindenhol jelen van, csendesebb, civilizáltabb formái ott vannak körülöttünk, talán még bennünk is. A fanatizmus magja mindig a megalkuvást nem ismerő önhittségben rejlik, amely sok évszázada velünk van.” A realista kompromisszum előfeltétele a fanatizmus gyógyítása. Erre a „betegségre” a másik elképzelése és a humorérzék lehet hatásos gyógyszer. „A humor relativizmus; a humor az a képesség, hogy olyannak lássuk magunkat, ahogy mások láthatnak; a humor annak a felismerése, hogy bármennyire igazunk van is vagy bármekkora igazságtalanság ér is bennünket, az életnek mindig van egy kicsit vicces oldala. Minél inkább igazunk van, annál viccesebbek leszünk. Lehetünk igazunkban hívő izraeliek, igazunkban hívő palesztinok, igazunkban hívő bármik, amíg van humorérzékünk, lényegében immúnisak vagyunk a fanatizmusra.”

Milyen lemezek ezek? És miben különbözik az egyik oldaluk a másiktól? Hát nézzük csak. A lemez egyik oldalán például ez áll: (A feleség szövege este otthon.) „Hát vedd már egyszer tudomásul, hogy éppen olyan dolgozó ember vagyok, mint te! Csakhogy én reggel ötkor kelek, lerohanok kifliért és tejért, és keltek mindenkit, és felhozom az újságot és reggelit adok és uzsonnát csomagolok, és kiszellőztetek és beágyazok, hogy mire munkába indulok, már alig áll Világos, tényszerű, pontos, elfogulatlan könyv a politikussá lett leggazdagabb olasz üzletemberről, a botránykrónikák főszereplőjéről. Berlusconi sok tekintetben a posztmodern társadalom megtestesítője, a tömegkommunikáció mestere, a fogyasztói társadalom hirdetője és terméke egyben. A szerző végigkíséri egész életpályáját: hogyan lesz az ambiciózus fiatalemberből a semmiről indulva, ügyessége, egyúttal a maffia, a titkosszolgálatok, a lekötelezett politikai támogatók révén Olaszország leggazdagabb üzletembere, majd - kényszerből - pártvezér, politikus, miniszterelnök, aki két évtizede uralja és megosztja az olasz közéletet. Berlusconi személye nem hagy közömbösen senkit. A populizmus megtestesítője, a média és a pénz uralta társadalmakban mintateremtő. Tévécsatornái révén széles választói támogatást tudott szerezni, nem csak azzal, ahogy a politikáról beszélt, hanem azzal is, hogy a politikáról nem beszélt, ahogy kétes értékű szórakoztatással és ködös ígéretekkel halmozta el az embereket. A politikus rendkívüli életének lenyűgözően sokoldalú összefoglalója több tanulsággal is szolgál. Nem véletlenül idézi a szerző az olasz elemzők figyelmeztetését: „Ami nálunk történt, megeshet másutt is.”

• További könyveink
Nevetlen: szójátékra alkalmas. Egy kárpátaljai település. Még ma is magyarok lakják. Nem vált nevetlenné, mint annyi egykor magyarlakta vidék. Nevetlen még őrzi a nevetést nevetlen fájdalmak fölött. A valódi választó vonalak nem a látható vagy láthatatlan határok, hanem a szív közönye és az ész esztelensége. A kapcsolat is a szívben és a gondolatban kezdődik. Itt válhat elszakíthatatlanná. „Aki nem ismeri azt a falut, ahonnan származik, nem tudja, hogy milyen falut keres”- tartja egy kínai közmondás. Vagyis nem elég csupán önmagunk megismerésére törekednünk, hanem annak a közegnek is, amelyikből származunk - vallja a szerző

Ezt a kötetet a véletlen szülte. Amikor 2008-ban a Hét évtized ízei című könyvem megjelent, egy e-mailt kaptam Csányi Vilmos barátomtól, amelyben kérte, hadd készítsen ő címlapot következő könyvemhez. Igen ám, de ezt már megígértem Réczey Zoli barátomnak, „Most pedig eljött az idő, hogy fejet hajtsak és köszönetet mondjak mind a hatvanhét barátomnak a lehetőségért, hogy ez a könyv létrejöhetett. Az ő önzetlen és szeretetteljes segítségük, nagyvonalú hozzáállásuk és bölcs tanácsaik kellettek ahhoz, hogy egy futó gondolatból kézzelfogható kötet szülessen.” – írja Alexander Brody könyve utószavában. A könyv 67 neves (Csányi Vilmos, Gyarmati Dezső, Zwack Péter) és kevésbé ismert személyiség vallomása a barátságról, életről, emberi kapcsolatokról.

Magyarország homorú valósága 2005-2009 Mottó: „Nem a tükör görbe, a valóság homorú." Négy év publicisztikai termését gyűjtötte kötetbe Borókai Gábor, a Heti Válasz főszerkesztője. Közel kétszáz végjáték, glossza és karcolat, a koalíciós kormányzás utolsó éveinek minden kínja és tehetetlensége. A kötet klasszikus értelemben vett publicisztikai gyűjtemény, kortörténeti látlelet kronológiába szedve, emberi-társadalmi közéletrajz, kis magyar (politikai) pornográfia. A szerző (hogy megkönnyítse az olvasást) kommentárokkal látta el korábbi írásait: ahol tévedett ott egy Kopp!, ahol igaza volt, ott egy Hopp! áll felkiáltójellel (és megjegyzésekkel). A kötetet gazdag névjegyzék egészíti ki, ami megkönnyíti a tájékozódást. A könyv előszavát Lánczi András filozófus jegyzi, többek között emígyen: „Több ok is van, ami miatt érdemes újraolvasni Borókai jegyzeteit. Először is azért, mert mindig fontos dolgokról írt, így egy sorba állítva, egymást erősítik föl a szövegek. Kirajzolódik egy értelmezés, elsősorban a közelmúlt politikai történéseiről, amely lehetséges értelmezését adja annak a helyzetnek, amiben élünk...Másodszor, látszik, hogy a szerző szövegei megírásának első pillanatában is igyekezett kiemelni a tárgyalt ügyet a puszta tényszerűségből, így belecsempészett olyan mondanivalót, amely az idővel nem vesztette el az érdekességét. Harmadszor, Borókai íráskészsége, talán rejtett szépírói vénája miatt is, kiállja az idő próbáját. Negyedszer, a posztmodern kor (brrr...) szinte mulatságosan rendeli egymás mellé az életben talán soha nem találkozó személyeket: Anettka és G. W. Bush egy kötetben.

Itt a harmadik kötet, jelezve, a műsor negyedik évada – szeptembertől már az ötödik látható a képernyőn – éppolyan húzósra sikeredett, mint az előzők!Rónai Egon most sem okoz csalódást, nyugodtan megkérdezi, amit más nemigen szokott.Hogy milyen volt az első pár napja bevándorlóként Magyarországon.Miért nem tudott hűséges maradni. Vagy éppen miként igen.Hogy mi viszi a politika felé. Hogy mi tartja attól távol.Sztárok, művészek, tudósok, hősök. És a b

• További könyveink

A könyv előszavából Azon a napon születtem, amikor a Titanic elsüllyedt. Apám, győri ügyvéd, szerette volna, ha jogi pályára lépek, de én kora ifjúságomtól újságíró akartam lenni. Mindenesetre megszereztem a jogi abszolutóriumot a római és a pécsi egyetem A Pulitzer-emlékdíjas, Aranytollas újságíró, a Magyar Távirati Iroda volt kairói, washingtoni, bonni és brüsszeli tudósítója, A Hét című legendás tévémagazin volt főszerkesztője, 96 évesen megírta emlékiratait! A könyvben hosszú pályafutásának legfontosabb mozzanatait foglalja össze a Kennedy gyilkosságtól a vasfüggöny lebontásáig. Világesemények, melyeknek a magyar külpolitikai újságírás doyenje közvetlen tanúja, nem egy esetben részese is volt.

A kötet, amit az olvasó most kezében tart, több funkciós. Egyrészt a szerző a rendszerváltozás és az elmúlt húsz év politikai folyamatai kapcsán elemez és mond ítéletet a különböző írásaiban. A „különböző”-ség egyben műfaji eltérést is jelent. Ez a kötet másik funkciója. Az, hogy látható legyen a különbség a tudomány eszköztárával írt tanulmány, a politika mediatizáltságát tükröző elemzés, és a média-politológia termékeként megjelent politikai publicisztika között. Ezeknek eltérő a nyelve, szótára, apparátusa és stílusa is. Az idegen kifejezésektől ódzkodó olvasó valószínűleg inkább a publicisztikai részt fogja kedvelni, míg a filosz beállítottságúak a tanulmányok és elemzések írásait olvassák majd örömmel. A kötet így szerkesztésében is próbál rávilágítani arra a kérdésre: hogyan, miért, miként esett csapdába a magyar demokrácia?

• Riport, interjú
Tudom, hogy nem születtem "üres lappal" erre a világra, hogy nem csak a külső élmények határozták meg az életemet. Sokkal nagyobbak az eltérések ember és ember között, mint amekkorákat a környezet kialakíthat. A lélek nem mond tollba, hanem sugall, és a léleknek minden finom sugallatai vannak. Van, amit szeretünk, és van, amit nem szeretünk. Hogy milyen irányba indulunk, azt istenigazából a lélek határozza meg, és én mindig nagyon nagy vonzalmat éreztem őseink történelme iránt. Megragadtak a tárgyak, a tárgyi kultúra, különösen a honfoglalás kori magyar íj. Amikor életemben először megláttam, úgy éreztem, mintha már láttam volna ezt a formát, és valami késztetést éreztem arra, hogy elkészítsem. S amikor elkezdtem az íj rekonstruálásával foglalkozni, egyre mélyebben ástam bele magam a magyar őstörténetbe, a magyarok életmódjába, és egyre több dolog kerül a felszínre. Amikor az íj megszületett, akkor jött a gondolat, hogy meg kéne próbálni használni. Ez volt az az érzés, amit én egész életemben kerestem: vágtató ló hátán a lövés pillanata.

„Talán ?jobb lenne, ha ezúttal egyedül jönne” –, mondta Dr Kutrucz Katalin, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató helyettese a telefonba. Legutóbbi látogatásomkor ugyanis egy barátomat is magammal vittem, aki jogász "Talán jobb lenne, ha ezúttal egyedül jönne" -, mondta Dr Kutrucz Katalin, a budapesti Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató helyettese a telefonba. Legutóbbi látogatásomkor ugyanis egy barátomat is magammal vittem, aki jogász, és nálam jobban kiismeri magát a levéltárakban. Dr. Kutrucz akkor hűvös hivatalossággal viselkedett: kimért, személytelen és tárgyszerű volt. … Most azonban egészen más hangon beszélt - emberségesen és együtt érzőn. Ettől kissé ideges lettem. Nem sokkal korábban az egyik legkiválóbb magyar író is kikérte az édesapja aktáit - és az iratokból az a megdöbbentő tény derült ki, hogy az álnokság és a hitszegés a saját családját is megfertőzte. Az ÁVO… egyik legismertebb kutatója engem is figyelmeztetett, amikor a szüleim iratainak a megtekintését kérvényeztem, hogy "Pandora szelencéjét" akarom kinyitni. Én azonban ragaszkodtam hozzá, hogy megtudjam az igazságot a szüleimről, és arról, hogy mi is történt valójában Budapesten a hidegháború régmúlt napjaiban, amikor a nővérem és én még gyermekek voltunk. A szüleim sok mindent elhallgattak a családunk történetében - jóllehet édesapám nagyra becsült újságíró volt a maga idejében, aki az 1956-os magyar forradalomról írott tudósításaiért díjakat kapott, és általános elismerésben volt része. "Ti már amerikaiak vagytok - mondogatta a Papa -, meg sem értenétek, milyen volt az élet a fasiszták és a kommunisták alatt." Kati Marton szülei a legjelentősebb amerikai hírügynökségek - az UPI és az AP - budapesti tudósítói voltak a 40-es évek végétől - azokban a sötét években, amikor a leggátlástalanabbul dühöngött az ÁVO terrorja, amikor rajtuk kívül már nem volt külföldi tudósító a külvilágtól egyre hermetikusabban elzárt Magyarországon. Tudósítottak Rajk és Mindszenty peréről - és igyekeztek igazat írni, fittyet hányva a hatóságoknak. Úgy viselkedtek "mintha…" - mintha normális dolog lett volna magyar létükre amerikai újságírónak lenni az ötvenes évek Magyarországán. Helyzetük kényes volt, és mondhatni eleve gyanús mindenki szemében - a hidegháború általános kémhisztériája idején nemcsak a magyar hatóságok, de az amerikaiak is kémet sejtettek bennük. Az ÁVO minden lépésüket figyelte, és besúgókkal vette körül őket, mialatt a Marton házaspár szinte felszabadult könnyedséggel - valójában hihetetlen feszültségek közepette - élte a nyugati újságírók életét, ami a kor Magyarországán természetesen merő látszat lehetett csupán. A hatóságok lassan, de biztosan egyre szorosabbra húzták a hurkot körülöttük, de - ki tudja, miért? - egészen 1954-ig eltűrték a tevékenységüket. Akkor aztán letartóztatták előbb az apát, majd az édesanyát is - kislányaik pedig, a 9 éves Kati és három évvel idősebb nővére egyszerre kicsöppent az addigi védettségből, és egy ismeretlen családhoz került, mélységes szegénységbe. A család viszontagságos története az ÁVO börtönével, a szabadulással és az emigrációval azonban nem ér véget: a Marton család már évek óta Amerikában élt, hitük szerint teljes biztonságban, amikor ide is utánuk nyúlt a magyar titkosszolgálat keze…

• Riport, interjú

Harmadik évezred sorozat

Izgalmas önéletírás vagy tipikus sorstörténet? Mindkettő egyszerre: a kívülálló szemével megírt belső utazás, amelynek állomásai az ismert televíziós korai éveinek fordulópontjait tárják elénk, tömören bemutatva a 20. század emberpróbáló viharait.Kisneufeld a múlt század harmincas éveiben született, a háború és az üldöztetés borzalmait kiskamaszként kell átélnie a negyvenes években, majd idős nagymamájával egyedül próbál boldogulni az ötvenes é Vitray Tamás, a magyar televíziózás legendás, sokak által tisztelt és szeretett személyisége olyan dolgokról mesél ebben a könyvében, amelyekről még sosem szólt. Merész és nagy belső fegyelmet igénylő munkát végez: végigjárja gyermekkora viszontagságos tájait, hogy sem magát, sem környezetét nem kímélő éleslátással összerakja múltja darabjait. Sajátos helyzetbe hozza magát: most ő a riporter és a riportalany is egy személyben. Ám – ahogyan tőle ezt a műsorain keresztül megszokhattuk – most sem elégszik meg egyszerű, unalomig ismert formával, egy szimpla önéletrajzi regénnyel vagy riportkönyvvel. Vitray Tamás saját magával, saját magáról is úgy beszél, ahogyan híres műsoraiban a beszélgetőtársaival, beszélgetőtársairól. Figyel. Reflektál. Összerak. Megért. Új összefüggéseket fedez fel. Egyetlen felesleges szava, kérdése sincs. Határozottan, egyértelműen peregnek a szavai. Vitray analízis helyett szintézist teremt, az értelem és érzelem, a drámai jelenlét szintézisét. Mert nem az a lényeges ebben a visszaemlékezésben, hogy a megélt örömök mellett mennyi borzalom és fájdalom hatotta át ezt a gyerekkort, hanem az, miként lehetett túlélni, és mit lehetett kezdeni vele. S noha látszólag egyetlen szó sem esik arról, hogy milyen utak, csalódások, remények, újrakezdések vezették őt el a Magyar Televízió épületéig, a Kiképzés mégis erről a kalandnak egyáltalán nem nevezhető, ám „kiképzésnek” joggal tartható, küzdelmes útról szól. A kezdetekről, a lehetőségekről, amelynek végén ott áll egy ember, aki (új) nevet szerez magának, s egy ország emlegeti őt így: „A Vitray”.

• Riport, interjú
A csepeli Jedlik Ányos Gimnázium hajdani tanulójának, majd tanárának, a későbbi kultúrdiplomatának az életéből felvillantott részletek egy hatalmas energiával, kitartással, kiváló diplomáciai érzékkel, tudással rendelkező asszony útját, s a magyar és a francia szellemi élet közelmúlt évtizedeit rajzolják meg. Tevékenységét fémjelzi a majd négy évtizednyi „mosolygó lélekkel” végzett munka a francia és az egyetemes magyar kultúra szolgálatában.