Krasznahorkai hagyja, hogy prózája kanyargó hanghordozása, Becketté-hez hasonlóan, tükrözze a vizsgálódó elme működését, amint gondolkodik, elemez, rögzít, emlékezik, érzékel, ellent mond, reflektál. És akár csak Beckettnél, nála is mély és perzselő gyengédség lakozik univerzuma szívében, amit még igazabbá és valóságosabbá változtat a könyveiben rejlő tiszta komédia és hamisítatlan komorság egyvelege. A nyelv Krasznahorkai számára a klisék és a k "Minden tér szűk nekem."
Krasznahorkai a Neumann-képek terébe férkőzve alkotja lesújtó, maga alá gyötrő és egyszerre gyönyörű mondatait. Akár a festmények állata, az áradó szöveg is kitörni készül, vagy legalábbis bekebelezni minden gondolatot, amely írás közben adódik. Nehéz eldönteni, melyik volt előbb, kép vagy a szöveg: viszonyuk szerves egész. A "szűk" kis kötet pedig végül mindenkit lenyűgöz túlcsorduló gazdagságával.